2016. augusztus 13., szombat

11. fejezet - Úton az Európa Bajnokságra

Dzsudzsi

- Annyira fantasztikusak vagytok! - szólalok meg a közönségre nézve, akik a nagy színpad előtt állva minket néznek. Kijutottunk az EB-re, ami által Magyarország újra büszke nép lehet! 
A tömeg őrjöng, mi, focisták pedig büszkén nézzük őket. 
- Köszönünk mindent, nélkületek nem sikerült volna! - szól fel Storck a saját nyelvén, mellette pedig egy tolmács fordít, így a közönség is megérti a kapitányunk szavait. 
Később már mindenki legurított egy-egy (vagy több) pezsgőt, Szalai Ádi vidáman ölelkezik a közönségünkkel, Böde interjút ad miközben a kezével néha nagyokat gesztikulál, a csapat többi tagja pedig vagy a családjával beszélget vagy az edzőkkel, kapitányokkal. A következő egy hónapban egymásra leszünk utalva, nem látjuk majd a családjainkat, barátainkat. Mi leszünk egymás legjobb és legrosszabb pajtásai, testvérei. 
- Brigi nem jött el? - kérdezem halkan Zsófit aki elhúzza a száját majd megrázza a fejét. Szóval Brigit annyira se érdeklem, hogy elbúcsúzzon tőlem.
- Vizsgázik - szólal meg Ádi, Zsófi pedig egyetértően bólogat. Felvont szemöldökkel nézem a gerlicéket, értetlenül pislogok.
- Miből? Nyár van, ilyenkor vannak még vizsgák?
- Vezetni tanul, ma van a végső vizsgája - feleli a legjobb barátnője. Egy "óh" hagyja el a számat majd biccentek és inkább kérek még egy pezsgőt. Szóval vezetni tanul, és ezért nem jött el a búcsúztatásra. Örülnék is neki, hogy vizsgázik, ha nem tudnám, hogy ezentúl nagyon keveset fogunk találkozni. 
Hirtelen felindulásból előkapom a telefonomat majd oda se nézve tárcsázom Brigit.
- Igen? - szólal meg egy ismerős, csendes hang én pedig mint valami hülye gyerek elmosolyodok. 
- Sok sikert a vezetéshez - mondom. Egy pillanatig hallgat, talán ő is mosolyog, de a hangja ideges amikor megszólal.
- Átmentem - feleli én pedig automatikusan Zsófira pillantok és eltátogom neki Brigi sikerét. 
- Gratulálok - mondom mosolyogva. Nem láthatja, de a a vigyorom egyre és egyre nagyobb, mert tudom, hogy ő is boldog most. És ez mindent megér. (Egy kicsit talán érzelmes vagyok, de egyszerűen... Na, mindegy, ez Brigi hibája, őt szidjátok!)
Brigi egy egyszerű köszi-vel leráz, majd kinyomja a telefont. Sóhajtva elteszem a készüléket majd felállok. 
- Iszol valamit, Dzsudzsi? - kérdezi Szalai de én csak megrázom a fejem. 
Pontosan tíz perc múlva indulunk, így én már elindulok a beszálló pálya felé, hogy mihamarabb feltudjak szállni a magánrepülőre ami majd egyenesen Franciaországba visz. A csapat is követ, együtt indulunk el a repülőhöz majd a lépcsőn felfele még visszanézünk és integetni kezdünk. Látom, ahogy Ádi utolsó csókot vált Zsófival, Gera Zoli megöleli a feleségét és a gyerekeit, sőt, még Niko is elköszön a családjától. Csak én (és még pár szingli barátom) állok ott, egyedül, a közönséget nézve, amikor megpillantok a tömegből kilépve egy középmagas, barna hajú lányt, aki egy táblát tart a kezében: Hajrá fiúk! Hajrá Dzsudzsi és Kádi!
Brigi áll ott, körülbelül tíz méterre tőlünk, a táblát a feje felé emelve, szemeivel keresve engem vagy Kádárt, majd amikor összeakad a tekintetünk, kedvesen elmosolyodik. 
- Mennünk kell - teszi a vállamra a kezét Király Gabi én pedig bólogatok majd elindulok felfele. Egy pillanatra aztán lehunyom a szemem. Visszanézek: Brigit keresem a szememmel, aki még mindig ott áll, engem néz, én pedig képtelen vagyok tovább menni. Lerohanok, a lányhoz megyek, aki meglepődve néz engem. 
- Nem bántam meg a csókot, érted? Nem volt hiba! 
Brigi ajkai elnyílnak én pedig az egyik pillanatban megcsókolnám, de aztán körülnézek és felhúzom az orrom.
- Várj rám egy hónapot, ígérem megismételjük - suttogom. A háttérből már többen is kiabálnak nekem, hogy menjek, így hát fogom magam és visszarohanok a repülőhöz. Amúgy igen, kilométerhiányom van és ezért rohanok ennyit. 
- Na végre - hallom meg valamelyik csapattársam hangját majd szótlanul leülök a helyemre, becsatolom magam és várom, hogy a gépünk felszálljon. Hátrahajtom a fejem, lehunyom a szemem - a tökéletes párosítás ha elakarok lazulni. 

Körülbelül három óra repülőút alatt érünk Franciaországba, azon belül is Marseille-be, ahol az első meccsünk lesz július 14-én az osztrákok ellen. 
- Itt vagyunk, Franciaország! - kiált ki az ajtón Szalai majd nevetve szalad le a lépcsőn. Halványan mosolyogva lépek ki az újféle levegőre majd magamba szívom azt. Helló, Franciaország, helló Európa Bajnokság! 
Miután mindenkit beosztottak kettesével a szállodai szobákba - én Kádárral leszek - Storck megköszöni mindenkinek az eddigi munkát, és üdvözöl minket az EB-n. Az ő szavaival élve: az idei EB a magyaroké! 
- Ma még pihenhettek, aztán holnaptól kemény munka veszi kezdetét. Holnaptól elindul az egy hónapos küzdelem! - szavalja Dibusz Dénes, majd biccent és mindenki elindul a saját szobájába. 
Először kifele veszem az irányt, hogy felmérjem a helyet, ahol most egy pár napig megszállunk. A nap süt, meleg is van és rengetegen vannak a lenti medencéknél. 
Lefekszem az egyik napágyra, egy szál fürdőgatyában és lehunyom a szemem. 
- Leülhetek? - kérdezi Nagyá majd miután biccentek, ő leül és engem néz.
- Mit nézel?
A szemei valamiért most furán néznek engem, valahogy vádlón, de mégis furán.
- Zsófi szerint nem kellene Brigi közelében lenned - mondja ki pár pillanat múlva én pedig nagyokat pislogva meredek rá a szemüvegem mögül.
- Zsófi miért szól bele?
Ádám szemei elsötétülnek, mérgesen néz rám.
- Mert az unokatestvére. Talán igaza is van. Megőrjíted Brigit, és ezt mindenki így gondolja.
Hirtelen felindulásból felkapom a vékony fiút majd a medencébe dobom. A víz kicsi, így el se merül, de félig meglepődve, félig pedig mérgesen túr vizes hajába. Idegesen lihegek majd lehunyom a szemem.
- Nekem senki ne mondja meg, hogy kivel legyek és kivel ne! 
- Fejezd be, Balázs! - mondja miközben kimászik a medencéből és felém közeledik. Nagy levegőt veszek, elszámolok tízig majd újra felpillantok. Ádám visszaül az egyik nyugágyra, a pólójával megtörli a nedves haját majd sóhajtva rám néz.
- Én nem akarok beleszólni, haver. De ebből nem fog semmi jó kisülni. Egymás ellentétei vagytok, néha megtudnátok ölni egymást. 
Én is helyet foglalok majd magam elé bámulva válaszolok.
- Az ellentétek vonzzák egymást - mondom el a régi jól bevált mondást és hallgatom, ahogy a körülöttünk levő emberek beszélgetnek, nevetgélnek. Ádi félszemmel engem néz, majd beletúr a hajába.
- Szerinted ő is így gondolja? - kérdezi fojtott hangon én pedig felé kapom a fejem.
- Őszintén?
Biccent.
- Nem tudom. Csókolóztunk. Aztán kiakadt, haza akart menni. És tudod mit mondott? Hogy hiba volt a csók! Utálom, hogy hibának nevezi a csókunkat! - túrok a hajamba idegesen majd hátradőlök a nyugágyon.
- Talán csak azt akarja, hogy megutáld. És ne akarj tőle semmit. Erre még nem gondoltál?
Megrázom a fejem majd megdörzsölöm az orrnyergemet.

Később még mindig Ádám kérdései és szavai járnak a fejemben. Besétálok a szobámba, ahol Kádár épp a saját ágyán üldögél és valakivel beszélget. 
- Beszélsz vele? - kérdezi a laptopját bámulva.
- Ott van? - reagál csendes hangon Brigi, majd Kádi arrébb hajol, ahogy szembenézhessek a végzetemmel.
- Szia - szólalok meg miközben leveszem a vizes fürdőgatyámat. Brigi megbénultan néz engem majd hirtelen eltakarja a szemeit. Halkan felnevetek szégyenlősségén majd gyorsan magamra kapok egy alsót. 
- Elveheted a szemed elől a kezeidet, tündérkém - ülök le Tomi mellé. Brigi újra engem néz, a kezében zsebkendők, és most veszem csak észre, hogy a szemei is pirosak.
- Miért sírtál? - kérdezem automatikusan. 
- Anyáék veszekednek. Megint - sóhajt bele a kamerába. Bár ott lehetnék, hogy elvigyem abból a házból, hogy magamhoz húzza, megnyugtassam... megcsókoljam. 
- Eljöttök a meccsre Zsófival? - kérdezi Kádi, Brigi pedig őrá kezd figyelni. Ilyenkor egy kicsit mindig féltékeny leszek. 
- Szeretnénk - szólal meg. Halványan elmosolyodok, aztán félrepillantok, hogy Ő ne lássa a mosolyomat. Itt lesz 14-én. Itt fog szurkolni. Nekem fog szurkolni. Na jó, nem, de én is benne vagyok a csapatban, akinek szurkolni fog. És az majdnem olyan, mintha csak miattam jönne el. 

2016. augusztus 6., szombat

10. fejezet - Sör és bűz

Brigi 

Miután az Elefántcsontpart elleni meccs (0-0) lement, mindenki izgatottan várta az utolsó, mindent eldöntő mérkőzést a németek ellen. Mi is, Balázs is és a csapat is. Hiszem ez lesz az utolsó, az EB előtti meccs, és ha kijut a csapat, akkor egész Magyarország ünnepelni fog.

- Menjünk már! - szól rám Zsófi, aki már most idegbeteg, pedig csak 2 óra múlva kezdődik a meccs. Ma van a Magyarország - Elefántcsontpart mérkőzés, a legjobb barátnőm pedig ezt is nagy izgalommal várja már. Én pedig elmegyek, mert miért ne? Megígértem Kádinak, és jó... mondjuk Balázsnak is, de ezt ne vedd figyelembe. Esküszöm, hogy csak két szólt váltottunk és az is csak ennyi volt: Jössz meccsre? Igen. Jó. Szia. Szia!
És ennyi, tényleg. Amióta, szóval.. nos, tudod, mióta csókolóztunk, azóta valahogy a kapcsolatunk se olyan mint előtte. Már nem néz rám azzal a játékos vigyorával, és ami a legjobban fáj: nem csókol meg. Mennyi idő is telt el azóta? Körülbelül egy fél hónap. Ez idő alatt vagy Ő (mármint Balázs) vagy a csókunk járt az eszemben. 
- Megyünk már, nyugi! - felelem majd felkapom magamra a táskámat és beülök Zsófi kocsijába. 
Sok minden megváltozott azóta, amióta utoljára láttam Balázst. A szüleim már nem élnek együtt, a kisöcsém titkolózik előttem, pedig még csak nyolc éves, én pedig azt se tudom, hogy hol jár a fejem. Elhanyagolom Zsófit és az öcsémet is, bár neki lenne a legnagyobb szüksége rám most. 
Ma van az utolsó meccs, ami alapján eldől, hogy a fiúk kijutnak-e negyven év után újra az Európa Bajnokságra. Németország ellen játszunk, akik között olyan emberek vannak, mint Toni Kroos vagy éppen Manuel Neuer. Egy szóval: a fiúknak fel kell kötni a gatyát, ha kiakarnak jutni az EB-re. 
Zsófi halkan énekelgetve vezet, én pedig magam elé nézve gondolkozok. Mi lesz, ha ma újra látom Balázst és egyszerűen felötlenek bennem az emlékek? A csók emléke, ahogy magához húzott, ahogy lágyan a mosogatónak nyomott és még miegymás. 
- Min gondolkozol ennyire? - hajol be az ablakon egy szőke kobak én pedig azonnal felkapom a fejem. Balázs kedvesen, kissé zavartan mosolyog rám, Zsófi pedig hangosan nevetve kiszáll a kocsiból. Zavartan megdörzsölöm a homlokomat majd én is kiszállok. A szőke végig engem néz, egy szót se szólva, várja az előbbi kérdésére a válaszomat. 
- Azon gondolkoztam, hogy Németországban nincs egy Dzsudzsák Balázs.
Az említett fél felvont szemöldökkel néz rám én pedig gúnyos hangon folytatom:
- Hálistennek. 
Zsófi majd megszakad a nevetéstől, én pedig diadalittasan nézem az előttem álló fiút. Semmilyen érzelem nincs az arcán, még az a szokásos: hajrá, dobd le a bugyidat! se. Csak néz engem majd közelebb lép és az arcomra teszi a kezét. Ajkaim automatikusan szétnyílnak, tekintetem a szájára vándorol majd újra kéklő szemeibe nézek. A háttérben hallom, ahogy a legjobb barátnőm nagyot sóhajtva néz minket. Talán még a szemeit is forgatja, de jelen pillanatban még mozogni se tudok, nem hogy reagálni valamit. 
- Szeretem, ha beszólsz. De úgyis leveted a bugyikádat. Kíváncsi vagyok valamire - suttogja én pedig felvonom az egyik szemöldökömet.
- Na és mire?
Balázs szemtelen mosolyra húzza száját.
- Hogy az alsóneműd is olyan nagyis mint a gondolkodásod. - És ezzel nevetve ellép tőlem én pedig gyilkos tekintettel nézek vissza rám. Utálom! 
- Annyira utálom - sziszegem a fogaim között Zsófinak, aki átkarolja a vállam és úgy megyünk be a stadionba. 
- Dehogy utálod! És ő se utál téged - feleli miközben fizetünk a nénikének aki a jegyeket szedi. Most már Zsófit is kezdem utálni, mert mindent tud rólam. De tényleg, mindent. 

A meccs már az első félidő végénél tart, amikor egy hideg, sör illatú valamit érzek a nyakamban majd egy hihetetlen hosszú káromkodást hallok. Nem elég, hogy Lang Ádám megszerezte az első gólt, ami amúgy öngól lett, és Dzsudzsi is lesérült, de még valaki rám is önti a sörét! Felháborodva fordulok meg majd szembenézek egy magas, ám testes fiúval, aki körülbelül egyidős lehet velem és aki most nagyon mérgesen néz rám. 
- Nem igaz, hogy nem tudsz elmenni az útból! - mondja, hangja inkább hasonlít egy nyávogó kiscicáéhoz, mintsem egy testes férfiéhoz. 
- Én, ember?! Hát te öntötted rám a hülye italodat! - szólalok meg idegesen, majd felkötöm a hajam ami most már össze is tapad, nem csak büdös. Morogva veszekszünk még egy ideig majd elindulok keresni egy mosdót. 
- A kurvaédes.... - káromkodok miközben minden lehetséges ajtón benyitok, hátha valamelyik egy mosdó lesz. Aztán végül nem marad más választásom, minthogy az egyik öltöző erre kijelölt területét válasszam, így benyitok a magyar válogatott öltözőjében. Nyitva - érdekes, pedig azt hittem, hogy ezeket ilyenkor bezárják, vagy valami.
Miután "sikeresen" kimostam a hajamból az ázott, részeg kutyaszagot, elindulok kifele, de meghallok egy fájdalomtól ittas nyögést. Automatikusan oldalra nézek, ahol a padon egy hetes mezbe öltözött fiú fekszik, szőke haja kuszán áll, ő pedig a plafont bámulja, néha pislog párat, de amúgy olyan, mint aki a temetésére készül.
- Hát te? - kérdezem tőle. Balázs felpillant rám majd felül. A lábán jeges pakolás virít.
- Azt hiszem ezt én is kérdezhetném tőled - néz végig rajta. Nem említettem, de a pólóm is tiszta vizes lett a kis "fürdőzésemtől" így a melltartóm teljesen láthatóvá vált. És ennek Balázs örül a legjobban, ahogy elnézem a hatalmas vigyort a fején.
- Fürödtem - vonom meg a vállamat, mintha mindennapos lenne, hogy egy seggfej leönt, aztán egy férfiöltözőben kell "megfürödnöm".

- És miért nem szóltál? Segítettem volna - mondja majd huncut vigyorra húzza vékony száját én pedig a szememet forgatva leülök mellé.
- Mi van a lábaddal?
Sóhajtva az említett testrészére pillant majd leveszi róla a hűtést. Felszisszenek a sebe láttán, de ő csak int, mintha mindennapos dolog lenne, hogy ekkorát esik. 

- Mi van veled és Kádival? - kérdezi hirtelen amikor már egy ideje üldögélünk az öltözőben. Kintről zaj szűrődik be, néhány hangos német szó és magyarokat is hallani jó számmal.
- Barátok vagyunk - biccentek. Balázs felvont szemöldökkel pillant rám én pedig komolyan nézek vissza.
- Barátok extrákkal?
Nevetve meglököm a vállát mire ő is elengedi magát. Utálom, hogy annyira gyorsan változik kettőnk között ez a dolog, hogy követni se tudom.
Balázs mondani akar valamit amikor a többiek belépnek. Néhányan már félmeztelenül, mások a többiekkel nevetve, de mindegyikőjük nagy szemekkel néznek minket. 
- Én megyek is - szólalok meg majd lehajtott fejjel indulok az ajtó felé. Majd egy erős, ismerős kéz kapja el a karomat.
- Jól vagy? - kérdezi Kádi, aki aggódva figyel engem. 
- Jól. Majd beszélünk. - És kimegyek az öltözőből. 

- Zsófi! - kiáltok a legjobb barátnőmre, aki az ajtóban álldogál, de se nem hall se nem lát. Integetni próbálok, de nem lát, annyira néz valamit. Haladni próbálok, de nem nagyon sikerül, majd valaki elkapja a kezemet és behúz a falhoz.
- Te vagy az a liba akit leöntöttem? - néz velem szembe egy magas, teste fiú, akit már ezelőtt láttam. Mérgesen, ám kaján vigyorral az arcán néz most rám én pedig töretlenül próbálom kiszedni a kezemet a szorításából.
- Liba az anyádpicsája! - káromkodom el magam mire ő még közelebb nyomódik hozzám. Alkohol szaga keveredik valami erős parfümmel. Tüsszögnöm kell, de jelenleg mozdulni se tudok. Most anyáztam le egy kétajtós szekrényt aki már nem szomjas.
- Mit mondtál? - sziszegi a fogai között, amik kissé sárgák. Igen, annyira közel vagyok az arcához, hogy konkrétan látom, amint az alsó fogsora fele rohadásnak indult. 
- Semmit, egyáltalán nem mondtam semmit! De nem akarsz elengedni? - Komolyan, Brigi, szerinted most itt az ideje annak, hogy megpróbáld kihúzni magad egy ilyen helyzetből? 
Amúgy vicces, hogy körülöttünk rengeteg ember szaladgál, mégis egyiket se hatja meg az, hogy egy százharminc kilós ember mindjárt kettétör egy ötvenkilós lányt. Segítség!
A fiú egy pillanatig néz engem, eközben háromszor megrendül egy ér a homlokán, majd  - most figyelj - elzöldül az egész arca és egyszerűen LEHÁNYJA A PÓLÓMAT!
- Mi a...? - kezdem, de a fiú elhátrál tőlem, majd elrohan. Hah, még a nevét se mondta meg!
- Úristen, Brigi, hát ez... - nevet fel Zsófi mikor kimegyek a kocsihoz. A pólóm a kezemben, én pedig egy szál sortban és az egyik cuki, almás melltartómban lépkedek ki a stadion elé. Az úton persze megkapom a szokásos "mi van cica, meleged van?" és a "hú, de bátor valaki" beszólásokat, amit legtöbbször a középső ujjam bemutatásával köszönök meg. 
- Nem elég, hogy leönt egy barom, de még le is hány! Ez egy fantasztikus nap volt, Zsófia, mikor jövünk legközelebb? 
Zsófi vigyorogva átad egy pulcsit amit azonnal magamra kapok majd beülök a kocsiba. A barátnőm nem, még egy kicsit áll majd integetni kezd valakinek. Ha ez most megint Dzsudzsák és Ádám akkor én rosszul leszek, esküszöm. 
- Sziasztok! - hallom Zsófi hangját majd két cuppanást. Felhúzom az orrom majd lehunyom a szemeimet. Ha nem veszek a szőkeségről tudomást, akkor talán ő se fog rólam. 
- Szia söröshordó - szólal meg miután beült hátra. Ennek nincs kocsija, hogy mindig mi furikázzuk haza?!
- Szia rokkantnyugdíjas.
Balázs halkan felnevet. 
Zsófi és Ádi is beszállnak majd elindulunk. Ádit dobjuk ki először a lakása előtt majd Balázst is hazavisszük. A házára pillantva felötlenek az emlékek és kénytelen vagyok elmosolyodni. Dzsudzsák engem figyel miközben Zsófi hozzá beszél. 
- Az emlékek, mi? - vigyorog én pedig automatikusan a szemeimet forgatom. Elköszönünk tőle majd mi is hazamegyünk.
- Most akkor Balázs vagy Kádi? - fordul hirtelen hozzám Zsófi. 
- Egyik se - rázom meg a fejem. - Kádi olyan mint te, vagyis barátok vagyunk. Balázs meg... nos, ő számomra egy megfejthetetlen rejtvény. 
Zsófi halkan nevetve néz rám én pedig csak megvonom a vállam, hisz' ez az igazság. 
Ha nem is Balázs, de a kapcsolatunk az egy olyan dolog, amit magam se tudok leírni.